Ókori görög színház

Az ókori görög színház három részből állt: orkhésztra, theatron, szkéné. Az érdekessége a felépítésének az, hogy ezek a részek különböző korszakokban alakultak ki, így végleges formáját csak a hellenisztikus korban nyeri el.

Felépítése:

Orkhésztra

Az orkhésztra a görög archaikus korszakban alakult ki. Eredetileg kör alakú letaposott talajú tánchely volt, amelyet rendszerint egy domb oldalánál, vagy lábánál helyeztek el. Elsősorban azért hozták létre, hogy Dionüszosz tiszteletére táncokat illetve karénekeket adjanak elő. A tereptől függően körülállták az orkhésztrát és így figyelték az előadást. Drámai előadásokat először Athénben adtak elő a későbbi Dionüszosz színház helyén. Az orkhésztrára vezető út neve paradosz volt. Az orkhésztra déli részénél - út mellett - építették fel az úgynevezett szkénothékét fából, amelyben szükséges felszerelések tárolták, és emellett előadások háttere is volt. Amikor a szkénothéké nem felelt már meg az előadások követelményeinek, akkor alakult ki a szkéné.

Szkéné

A szkéné egy ideiglenes, évente felújított, fából készült raktárépület, illetve háttér volt, amelyet a szkénothéké elé építettek. Az i.e. 5. századtól már kőből készül emeletes előrenyúló szárnyakkal rendelkezik, amelyeket paraszkénionoknak neveztek.

Proszkénion

A hellenisztikus korban alakult ki földszintes oszlopos előépítmény az emeletes szkénothéké és a szkéné előtt. Ezen folyt a színjátszás és a mögötte álló főépület homlokzatán levő nagy nyílások, az úgynevezett thürómák segítségével.

Theatron

A theatron nézőteret jelent. Kezdetben fából készült ácsolt ülőhelyek voltak, később kőlapokkal borított vagy sziklába vésett lépcsőzetes ülőhelyeket alakítottak ki. A theatron félkörnél nagyobb, patkó alakban van kialakítva a orkhésztra körül.

(forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Ókori_görög_sz%C3%ADnház)

Színpadkép

Arról, hogy a színpad és a színpadi felszerelés milyen volt, csak a darabok szövege alapján vonhatunk le következtetéseket. Hiba volna viszont azt gondolnunk, hogy amiről a szereplők mint látottakról beszélnek, valóban látható volt. Egyes feltevések szerint azért a legkorábbi színielőadásokon is használtak valamilyen rögtönzött hátteret, ami többnyire vászonból készülhetett. Ezt hívták eredetileg szkénének, ami magyarul sátort jelent. A kezdetleges hátterek általában palota- vagy templomhomlokzatot ábrázoltak, középen nagy ajtóval. Többek feltevése szerint ettől az ajtótól jobbra-balra szintén használtak járásokat. A hátterek ábrázolhattak még: sátort, sziklát, barlangot is jelzésszerűen. Előfüggönyt a térszínház jellegű elrendezés miatt értelemszerűen nem használtak, a díszletváltozás is nyílt színen történt.  

A színpadi gépek közül kétségtelenül bevetették a darut (deus ex machina), ennek karjára szerlték a színész kocsiját, időnként magát a színészt is. Fellelhető volt még kezdetleges formában a forgószínpad is, ami a látvány dramaturgiájában igen nagy szerepet játszhatott.Az antik görög színház szakemberei a zajkeltésben sem vallottak szégyent. Azt, hogy a később bronteion néven ismertté vált mennydörgésgéppel dolgoztak-e, nem tudjuk. Végül, de nem utolsó sorban a színpad fontos kellékei voltak a bábuk is.  

Jelmezek

A színész nagy segítségére volt a maszk, mivel a színészi arcjátékot a nagy távolságok miatt a nézők úgysem érzékelhették. A jellegzetes karaktereket erősebben kiemelő álarc itt többet jelenthetett. Az álarcok erősen egyénítettek, a szerephez szabottak lehettek. A szatüroszok álarca nem változott, szakállukat és lófülüket mindvégig viselték.  

Nagyon változatosak voltak viszont a komédia álarcai, hiszen itt nemcsak embereket, hanem állatokat is alakítottak a színészek. A komédia előadásokon alkalmaztak még ún. kettős álarcokat ( pl:dühös-kedves ) is, itt a színész mindig a helyzetnek megfelelő álarcát mutatta a közönség felé.

Forrásaink a jelmezek tekintetében óvatosan kezelendők. Nagyvonalakban a színpadi kosztümök hasonlítottak az athéniak mindennapi viseletéhez, csak sokkal díszesebbek voltak. A jelmez, akár az álarc, alkalmazkodott az adott szerephez. A tragédiák szereplői a lábukon kothurnuszt viseltek, amely az i.e. V. században még nem volt magassarkú illetve magastalpú cipő, hanem puha bőrből készült, kényelmes színpadi viselet.

A görög dráma sajátosságai

      Történelmi, politikai háttér: A Perzsa Birodalom az ie. VI. században leigázta Elõ-Ázsiát és      megindult Hellász ellen. Az idegen hódítók megállításának feladatát Athén és Spárta vállalta magára. Ie. 490-ben Miltiádész vezetésével gyõzelmet arattak Dareiosz perzsa uralkodó seregei felett, de tíz év múlva az új király, Xerxész újabb hadjáratot indított. Thermopülainál Leónidász parancsnoksága mellett a spártai vitézek maroknyi csapata életét áldozta a hazáért. (ie. 480). Athén is elesett. Majd ugyanebben az évben Szalamisz szigeténél szétverték a perzsák hajóhadát. Athén Periklész idején érte el fejlõdésének csúcspontját: a Földközi-tenger leghatalmasabb és leggazdagabb államává tette. Kibontakozott a demokrácia, Athén újjáépült és a szellemi élet központja lett. 

    A mûfaj kialakulása: Míg az Archaikus-korban a homéroszi eposzok, a klasszikus-korban a líra, addig az ie. V. században a dráma lett a görög irodalom vezetõ mûneme. A dráma kialakulása vallásos szertartásokhoz, elsõsorban Dionüszosz ünnepeihez kapcsolódik. A szõlõmûvelés, a bor és a mámor istenének egy évben több ünnepe is volt. A városokban - január végén - ötven ifjúból álló kórus az isten oltára elõtt kardalokat, dithüramboszokat adott elõ, s ezekben Dionüszosz mitikus sorsát, tetteit, szenvedéseit, halálát és újjászületését énekelték meg. Az elsõ lépés a "dráma" felé valószínûleg az volt, hogy a Dionüszoszt megszemélyesítõ karvezetõ kivált a kórusból, az isten oltárához lépve egy-egy részletet elmondott életébõl, s erre a kar hódoló énekkel válaszolt. Késõbb a dráma tárgya is változott: Dionüszosz helyét a trójai, a mükénei és a thébai mondakör hõsei foglalták el. 
    A 90 esztendõt megélt Szophoklész munkásságában érte el a görög tragédiaköltészet a tetõpontját. Õ léptetett fel elõször három színészt, õ vezette be a díszletezést, s a kórus tagjainak számát 12-rõl 15-re emelte. Több mint 120 darabot írt, hét tragédiája közül 3-3 a trójai és a thébai mondakörbõl meríti témáját, egy pedig Héraklészról szól. Antigoné címûmondakörhöz tartozik. 

(forrás: http://www.shakespeareszinhaz.eoldal.hu/cikkek/szinaztortenet/gorog-szinhaz-)

Drámaversenyek

A görög színház az i.e. VI. században már elérte fénykorát. A dráma mint új stílus minden más addig használt költői formától különbözött. Előadása a látvány, a hang, a mozgás összhatására épült. A dráma azonban többet jelentett, mint egyszerű leírást vagy elbeszélést. A drámai alkotás előadásának lényege a Rossztól való megszabadulás és a megtisztulás ( katharszisz ) élményének közösségi átélése volt. A dráma alkotója nem szórakoztatni akarta a nézőket, hanem bevonni - etikai, szellemi, politikai, lélektani vonatkozásban - a történésbe. Az ókori Hellaszban, legfőképp pedig a demokratikus Athénban, Kleisztenész korától ez volt a "tragédia" és "komédia" műfajának igazi jelentősége. Nem áll rendelkezésre pontos adat arról, miként alakult ki ez a két új műfaj. A ránk maradt művek világosan meghatározható irodalmi műfajokat példáznak szigorúan előírt - és tiszteletben tartott - szabályokkal, belső szerkezettel, nyelvvel, és időmértékkel.

A rendelkezésünkre álló 33 tragédia és 18 komédia közül sajnálatos módon nem mindegyik teljes. A szerzők között Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és a nagy komédiaírók Arisztophanész és Menandrosz nevét olvashatjuk. Az i.e. VI. és IV. század között a darabok általában Athéné vagy Dionüszosz tiszteletére rendezett ünnepségeken, nagy drámaversenyek és előadások keretében kerültek a nagyérdemű publikum elé. Az ünnepségeket az állam szervezte és kötelező jelleggel valamelyik gazdag polgár finanszírozta. Legjelentősebb ezek közül a Nagy-Dionüszosz ünnep volt, mely elaphebolion (március-április) havában került megrendezésre. Az egész várost mozgósító fesztivál 6 teljes napig tartott. Ennek idejére a lakosság hétköznapi tevékenységeit beszüntette és aktívan részt vett minden eseményen. Erre az időre rengeteg más városból érkezett "turista" is elözönlötte Athént. Nézők ezrei gyűltek össze az Akropolisz déli lejtőjére kialakított Dionüszosz színházba.

A színházi program csúcspontja a három versenyben maradt drámaíró művének bemutatása volt. Mindegyikük négy jelenetet mutatott be a nap folyamán: egy háromrészes komédiát és egy ún. szatírjátékot. A tragédiákban átélt izgalmak után egy komédia előadása valóságos megkönnyebbülést jelentett a lelkiekben megviselt nézősereg számára. A nézők egyébként az egész napon át tartó előadások alatt jöttek-mentek, ettek-ittak, néha bekiabáltak, sőt akár heves vitába is keveredtek egymással. Egyszóval élték itt is az éltüket. Napnyugtakor a publikum, a kórus és a színészek egyenrangú testületté tömörültek. Megválasztották a bírák tanácsát Athén választási körzeteiből találomra kiválasztott tíz polgárból. Ők döntötték el, hogy ki a győztes.


(forrás: http://www.sulinet.hu/tart/cikk/ai/0/11438/2)

Szerepelhetett-e nő egy ókori görög színházban?

nem

Az első feljegyzés színészről i. e. 534-ből származik, amikor a görög Theszpisz színpadra lépett a Dionüsziosz Színházban. Ő volt az első, aki szereplőként jelent meg egy műben. A színjátszás forradalmasította a történetek elmesélésének módját. Theszpisz fellépése előtt a történeteket dalban és táncban mondták vagy egyes szám harmadik személyben mesélték el, de senki nem bújt a szereplők bőrébe. Egy, a mai napig fennmaradt színházi legenda szerint Theszpisz még mindig létezik csintalan szellem formájában, és a színházi gondokat néha neki tulajdonítják. A történelmi időkben a színészek rendszerint nem álltak a társadalmi megbecsülés magas fokán, a kora középkorban például a vándorszínész-társulatokat gyanakvással kezelték. A 20. században ez azonban nagyot változott, és a színészet is megbecsült művészeti ág lett. Ennek egyik oka az lehetett, hogy elérhetőbbé vált a film, mint szórakozási lehetőség, és ezzel emelkedett a filmsztárok társadalmi helyzete. A múltban csak férfiak lehettek színészek. Az ókorban és a középkorban szégyenteljesnek számított, ha egy nő színpadra lép, és ez egészen a 17. századig így volt, mikor Velencében megtört ez a hagyomány. Shakespeare idejében a női szerepeket fiatalemberek vagy fiúk játszották, bár némi bizonyíték van rá, hogy magukat férfinak álcázó nők is felléptek. (forrás: http://www.kvizklub.hu/szerepelhetett+e+no+egy+okori+gorog+szinhazban-1200-viewquiz-12220.html ) Új megfejtés az ókori színházak akusztikájának titkára Az ókori görög színházak csodálatos akusztikájának titkát a nézőtér lépcsőzetes elrendezésében vélik megtalálni amerikai kutatók: a félköríves szabadtéri színházak kiszűrték az alacsony frekvenciájú háttérzajokat. Epidauroszban, a legépebben fennmaradt görög színházban a látogató meggyőződhet arról, hogy a suttogó beszédet vagy a fellobbanó gyufa sercenését a legtávolabbi sorokban is kifogástalanul hallani. A színház az i.e. 4. század végén épült egy domb természetes, kagyló alakú mélyedésében. Eredetileg 34 sorban helyezkedtek el a nézők, a római időkben további 21 sorral bővítették a színházat. A szürkésfehér terméskövekből épült üléssorok legtávolabbi pontja csaknem 60 méterre van a színpadtól. Az idővel föld alá került építményt 1881-ben tárták fel. Építészek és régészek azóta töprengenek a kitűnő akusztika titkán. Azt sem tudni, hogy tudatos tervezésnek vagy egyszerűen a véletlennek köszönhető az eredmény. Az epidauroszit már az ókorban is a legszebb arányú színházépületnek tartották, mintájára sorra épültek a hasonló elrendezésű színházak szerte a görög világban. Az i.e. 1. században működött Vitruvius (Marcus Vitruvius Pollio) római építész és mérnök szerint elődei nagyon jól tudták, hogyan lehet a színházban kiemelni az emberi hangot. De architectura c. könyvében írta: "A matematika szabályaival, a zene módszerével törekedtek arra, hogy a színpadról a hangok tisztábban és kellemesebben jussanak el a hallgatók fülébe ... a régiek a harmónia tudományának megfelelően építették meg a színházakat, ezzel megnövelték a hang erejét". Vitruvius korábbi görög szerzők munkáira és saját tapasztalataira támaszkodva könyvében az építészet szinte minden vonatkozására kitért. Később, a reneszánsztól a klasszicizmusig az építészet elméletírói őt avatták az ókori klasszikus építészet legfőbb szerzőjévé. (forrás: http://www.origo.hu/tudomany/20070409azokori.html)